A Büszkeség Lávakő Trónusa

A büszkeség... sokszor látom magamon és másokon is, mint egy lávakő trónust. Magasra emel, elválaszt a többiektől, kemény és rideg. Eleinte biztonságosnak tűnik, talán még hatalmasnak is. Fentről lenézve a világ egyszerűbbnek látszik, a problémák kisebbnek, a sebezhetőség pedig távolinak. De a lávakő hideg. Nem ad meleget, nem enged gyökereket ereszteni.

Emlékszem egy régi történetre egy aszkétáról, aki éveket töltött a hegytetőn meditálva. Elérte a tudatosság magas szintjét, mély békét érzett. De amikor lejött a hegyről, nem tudott kapcsolódni az emberekhez. A büszkeség, hogy többet tud, hogy tisztább, mint ők, elválasztotta tőlük. A bölcsesség, amit összegyűjtött, haszontalanná vált, mert nem tudta megosztani, nem tudta átadni a szeretetet.

A büszkeség nem egyenlő az önbecsüléssel. Az önbecsülés az a gyökér, ami táplálja a fát, a büszkeség pedig a legmagasabb ág, ami eltávolodik a törzstől. Néha le kell mászni erről a trónusról, érezni a földet a lábunk alatt, engedni, hogy a nap melege átjárjon. Csak így érthetjük meg igazán a világot, és csak így találhatjuk meg a valódi kapcsolódást. A lávakő trónus helyett üljünk le a földre, és hallgassuk meg a szívünk hangját.