A Büszkeség Obszidián Fekete Tornya

A büszkeség… egy torony, obsziánból faragva, magasra törve a síkságon. Látni onnan a tájat, a minket körülvevő világot, persze, csodálatos. De vajon mit látunk valójában? A torony ablakaiból a világ torznak tűnik, kicsinek, alárendeltnek. A szél süvít körülöttünk, a magány hűvös lehelete. Elhisszük, hogy a torony biztonságos, védelmet nyújt. De a falak ridegek, visszhangoznak, felerősítve a saját gondolatainkat. A torony nem enged közelebb senkit. Tart, távol, elkülönít.

Évekig éltem a saját tornyomban. Azt hittem, erő vagyok, ha elrejtem a sebezhetőségem, ha sosem kérek segítséget. Azt hittem, ha megmutatom a gyengeségem, azzal elárulom magam. Mígnem egy napon, a tornyom lábánál egy kis virág nőtt. Egy mezei virág, élénk sárga szirmokkal. Nem törődött a magassággal, az obszián ridegségével. Egyszerűen csak nőtt, a fény felé nyújtózva. Megdöbbentem. Hogy lehet ennyire bátor? Hogy lehet ennyire élettel teli, egy ilyen sivár helyen?

Leereszkedtem. Féltem, hogy a kilépés a toronyból gyengévé tesz. De a virág mellett állva valami megváltozott. Éreztem a föld illatát, a nap melegét az arcomon. Láttam a többi virágot is, a fűszálakat, az apró bogarakat. Élet volt mindenütt, a tornyomon kívül is. És rájöttem, a valódi erő nem a toronyban van, hanem abban, hogy le merjük tenni a terheket, hogy megengedjük magunknak a sebezhetőséget, hogy elfogadjuk a segítséget másoktól. A büszkeség tornyát le kell bontani, téglánként. Mert az igazi kapcsolatok, az igazi boldogság a földön vár, nem a magasban.