A Büszkeség Obszidián Tornya

Álltam a torony tövében, éjfekete, sima, áthatolhatatlan obsidiánból épült. Ez volt a Büszkeség tornya, melyet én magam emeltem, kő kövre, szilárd meggyőződésekből, jogosnak vélt sikerekből, soha meg nem kérdőjelezett igazságokból. Magasabbra nőtt, mint a legmerészebb álmaim, s most, hogy itt álltam alatta, aprónak éreztem magam, szinte eltörpültem a saját alkotásom árnyékában. Nem láttam a csúcsát, a felhők takarták. Valamikor ez a torony a biztonságom jelképe volt, a bizonyíték arra, hogy erős vagyok, hogy tudom, mi a helyes. De most már csak egy sötét tömbnek tűnt, ami elválaszt a világtól. A torony belsejében nincsenek lépcsők, sem ablakok. Egyedül az alapja előtt lévő ajtó vezet be, melyet én magam zártam be, mikor úgy éreztem, elég magasra építettem. Ma, egy váratlan égi konstelláció – a Vénusz tánca a Szaturnusszal – hozott elém egy kérdést: Mi van, ha a büszkeségem valójában a félelmem maszkja? Mi van, ha a torony nem a védelmem, hanem a börtönöm? Nem tudom a választ. De tudom, hogy az ajtót ki kell nyitnom. Tudom, hogy le kell bontanom néhány követ. Nem azért, hogy a torony összeomoljon, hanem azért, hogy fény juthasson be. Hogy lássam a felhőket. Hogy megérezzem a szelet. Hogy halljam mások hangját. Hogy kilépjek az árnyékból.