A Büszkeség Obszidián Tornya

A büszkeség olykor magasra emel minket, egy sötét, csillogó obszidián toronyba, ahol azt hisszük, mindent látunk, mindent birtoklunk. Én is építettem ilyen tornyot. Évekig formáltam, csiszoltam, minden elért sikerrel egyre magasabbra törtem. Azt hittem, a torony tetejéről tisztábban látom az életet, hogy a tudásom, a képességeim magasabb rendűek. Pedig valójában épp ellenkezőleg történt. A torony falai elzártak a valódi látás elől, a csillogó külső pedig eltakarhatta a mögötte rejlő törékenységet.

Egy nap egy apró repedés jelent meg a tornyon. Egy kedves szó, egy segítő kéz, amit nem fogadtam el, mert úgy éreztem, nekem nincs szükségem senkire. Aztán a repedés növekedni kezdett, ahogy elutasítottam a sebezhetőségemet, ahogy görcsösen ragaszkodtam a tökéletes, makulátlan képhez, amit magamról festettem. Végül a torony, amibe annyi energiát fektettem, elkezdett omladozni.

A fájdalmas összeomlás után a földön ülve, a törmelékek között értettem meg, hogy a valódi erő nem a magasságban rejlik, hanem a földhöz való kapcsolódásban. A büszkeség tornya helyett most egy kis kertet kezdek gondozni. Ide ültetem a szerénység virágait, a hálát, amiért a napfény érinti az arcom, és a szeretet magjait, amik összekötnek a világgal. Tudom, hogy ez a kert sosem lesz olyan látványos, mint az obszidián torony volt, de a gyökerei mélyebbre nyúlnak, és a virágai sokkal tovább fognak élni.