A Büszkeség Opálfényű Trónusa

Ültem a Büszkeség Opálfényű Trónusán, lábaim alatt a világ miniatűr mása terült el. Olyan kicsinek tűntek onnan a problémák, a fájdalmak, a vágyak, mint apró hangyák vonulása egy elhagyatott úton. Én pedig, a királynő, mindent felülről látok, mindent irányítok. De a trón hideg volt. Az opál nem melegedett fel a testemtől, csak visszatükrözte a saját fényemet, vakítóan, de lélektelenül. Egy szellő rezdült meg, és elkapta a trón mellől felszálló, finom port. A por valójában illúziók finom morzsája volt, amiket a Büszkeség trónja táplált. Illúziók arról, hogy különb vagyok, hogy többet érdemlek, hogy a hibáim felett állok. A szellő eloszlatta a port, és hirtelen megláttam magam a trónon. Egyedül. Fázósan. És megértettem, hogy a Büszkeség nem emel fel, hanem elszigetel. A trón nem ad erőt, csak elrejti a gyengeséget. Lemásztam a trónról, és a hideg opál egy pillanatra megérintette a bőröm. Éreztem benne a magányt, a félelmet a sebezhetőségtől. Megfordultam, és otthagytam a trónust a maga opálfényű ürességében. Elindultam a földön, a hangyák között, az igazi világban, ahol a fájdalom, a vágy és a szeretet valóságos, nem illúzió. Ahová a csillagok is közelebb vannak.