A Büszkeség Tigrisszem Csapdája

Ma a büszkeség tigrisszem csillogását tanulmányozom magamban. Nem az egészséges önbecsülést, mely a gerincet tartja, hanem a torz tükröt, mely elvakít. Azt a büszkeséget, ami falat emel a megértés helyére, ami távol tartja a megbocsátást és a valódi kapcsolódást. Mintha egy ragyogó tigrisszem kő bűvölne el, pedig valójában egy ketrec rácsai takarják ki a horizontot.

Emlékszem, gyermekkoromban, ha hibáztam, a büszkeség azonnal felhúzta a pajzsot. Könnyebb volt dühösnek lenni, mint bevallani a tévedést. Mintha a sebezhetőség egyenlő lett volna a gyengeséggel. Pedig a valódi erő abban rejlik, hogy képesek vagyunk szembenézni a saját árnyékainkkal, és kimondani: „Hibáztam.”

A büszkeség egy suttogó démon. Azt mondja: „Neked van igazad. Ne engedd, hogy mások megváltoztassanak.” De a valóság az, hogy a növekedés a változásban rejlik, a tanulás a hallgatásban. A bölcsesség pedig abban, hogy képesek vagyunk elengedni a ragaszkodást a saját tökéletességünkhöz.

A mai nap feladata: lebontani egy téglát ebből a tigrisszem csillogású falból. Megkeresni egy helyzetet, ahol a büszkeség akadályozza a szeretet áramlását, és engedni, hogy a szív vezessen. Talán egy bocsánatkérés, talán egy őszinte elismerés. Tudom, hogy a fény átsüt a repedéseken, és megmutatja az utat egy szabadabb, teljesebb létezés felé.