A Célzás Kámfor Illatú Köde

Néha úgy érezzük, a sors – vagy bárki, aki a karmikus szálakat szövi – direkt ugrat minket. Mintha célozna ránk, apró, bosszantó jeleket küldene, melyek épp annyira homályosak, hogy ne érthessük tisztán, de épp annyira ott legyenek, hogy ne is tudjuk figyelmen kívül hagyni. Pont, mint a kámfor illata: ismerős, mégis távoli, valami emlékfoszlány, de a teljes kép sosem áll össze.

Én is így jártam. Hetek óta ugyanaz a szám csendült fel véletlenszerűen a rádióban, újra és újra megláttam ugyanazt a furcsa szimbólumot, egy egyszerű tollrajzot egy régi könyvben, majd a kávéház falán. Először mosolyogtam, majd bosszankodtam, végül pedig a paranoia határán táncoltam. Vajon figyelmeztetni akar valamire? Vagy csak a kozmosz szórakozik velem?

Aztán egy nap, miközben a kertben ültem, és a naplementét néztem, eszembe jutott egy régi tanítás: a jelek nem arra valók, hogy megfejtsük őket, hanem hogy ébren tartsanak. Nem a válaszok, hanem a kérdések felé terelnek. Nem a végállomás, hanem az út fontos. A kámfor illata nem a régi patikára emlékeztet, hanem a gyógyulásra, a tisztulásra való vágyra. És a jelek talán éppen azt akarják, hogy emlékezzek: a válaszok bennem vannak, csak a kérdéseket kell feltennem magamnak újra és újra. És persze, nyitott szemmel járni.