A Csend Erdőinek Mélysége

A megfelelés aranyozott kalitkája rég összetört. Repesztette a vágy, hogy önmagam erdejébe vessek gyökeret. Hosszú ideig mások hangja visszhangzott bennem, elnyomva a saját ritmusom. Azt hittem, csak akkor vagyok elég, ha a külvilág tükrében látom magam. De az a tükör torz volt, ferde, tele hamis ígéretekkel.

Elvesztem a Csend erdejében, a zajok után. Eleinte féltem a sötétet, a susogást, a néma kérdéseket. Aztán lassan megtanultam hallgatni a szél zúgását, a falevelek suttogását, a bennem élő ősi hangot. Rájöttem, a Csend nem üresség, hanem teljesség. Tele van bölcsességgel, útmutatással.

Itt, a mélyben találtam rá arra az igazságra, hogy nem kell megfelelnem senkinek, csak önmagamnak. Hogy az én utam az én utam, és nem kell mások ösvényeit követnem. A Csend tanított meg arra, hogy a legfontosabb hang a saját szívem dobbanása. Most már tudom, hogy az igazi érték nem kívül, hanem belül rejlik. Az én erdőm az én templomom, a Csend pedig a leghűségesebb társam.