A Csend Ezüst Harmatcseppje

Néha úgy érzem, a világ zaja mindent elnyom. A gondolatok kavalkádja, a félelmek suttogása, a megfelelni vágyás sikolya... mintha nem is az én elmém lenne, hanem egy idegen piac zsibongása. Pedig a csend ott van, mindig ott volt. Mint az ezüst harmatcsepp a pókhálón, ami a legvadabb vihar után is megcsillan.

Egyik nap sétáltam az erdőben, és éreztem, hogy a belső zaj teljesen elborít. Már a fák susogását, a madarak énekét sem hallottam. Ekkor megálltam egy hatalmas tölgyfa előtt, és megérintettem a kérgét. Éreztem az erejét, a stabilitását. Tudtam, hogy évszázadok óta áll ott, dacolva a széllel, az esővel, a hóval. És csendben figyel.

Becsuktam a szemem, és elképzeltem, hogy én is olyan vagyok, mint ez a fa. Gyökereim mélyen a földben, táplálkozva a bölcsesség mély kútjából. A koronám az ég felé nyúlik, befogadva a napfényt, a holdfényt. És mindeközben csendben vagyok. Figyelek.

A csend nem a hangok hiánya. A csend a belső tér, ahol a lélek lélegzik. Ahol meghallhatjuk a szívünk igaz hangját, ahol találkozhatunk a valódi önmagunkkal. Mint a hajnalpír, a csend is lassan oszlatja el a sötétséget, feltárva a bennünk rejlő fényt. Engedjük meg magunknak ezt az ajándékot, nap mint nap. Forduljunk befelé, és merüljünk el a csend ezüst harmatcseppjében.