A Csend Kék Selyemlepkéi

Elcsendesedni. Milyen nehéz is néha. Mintha a világ zaja, a gondolatok örvénylése, a kényszeres cselekvés mind-mind azon munkálkodnának, hogy elnyomják a legbensőbb hangot. Pedig ott van. Mindig ott van. Egy halk, finom rezgés, ami a lélek igazságát közvetíti. Nem kiabál, nem követelőzik. Egyszerűen csak létezik, várva, hogy végre meghalljuk.

Tegnap egy erdei tisztáson találtam magam, véletlenül. A nap éppen lebukott a fák mögött, aranyló fényben fürdetve a tájat. Éreztem a föld illatát, hallottam a tücskök ciripelését, a szél susogását a levelek között. És akkor, hirtelen, mintha minden zaj elhalkult volna. Mintha a világ megállt volna egy pillanatra. És a csendben... megláttam őket. Kék selyemlepkéket, ahogy kecsesen röpködtek a virágok felett. Minden egyes szárnycsapásuk egy-egy dallam volt, ami a lelkemig hatolt.

Értettem. A csend nem a zaj hiánya. A csend a zajon túli tér, ahol a lélek szól hozzánk. Ahol a válaszok megszületnek, a kérdések elcsitulnak. Ahol a kék selyemlepkék táncolnak, emlékeztetve minket a létezésünk finomságára, a belső béke megtalálhatóságára. Onnantól kezdve tudtam, hogy a csend nem megteremtendő, hanem felfedezendő kincs. Egy olyan hely, ahová bármikor visszatérhetünk, hogy meghalljuk a saját igazságunkat, hogy megtaláljuk a békét a zűrzavarban.