A Csend Rubin Szíve

Sokan a csendet ürességként élik meg, pedig a világ teremtése is a nagy csendből született. A hangok, a zaj, a folyamatos információáradat elnyomja a belső hangot, a lélek finom rezdüléseit. Pedig a csend nem a hiány, hanem a teljesség kapuja. Emlékszem, egy sűrű, forró nyári napon elmenekültem a város zajától egy elhagyatott kolostor romjaihoz. A nap perzselt, a levegő vibrált, de ahogy beléptem a falak közé, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. A madarak énekeltek, de valahogy még az is a csend része volt. Letelepedtem egy kidőlt oszlop tövébe, és csak hagytam, hogy a csend átjárjon. Eleinte kényelmetlen volt, furcsa hiányérzet kerített hatalmába. Mintha valami fontosról maradnék le. Aztán lassan, ahogy telt az idő, a csend elkezdte kitölteni a bennem lévő űrt. Először csak a felszíni zajokat csendesítette el, majd egyre mélyebbre hatolt, egészen a lélek legmélyéig. Ott pedig meglepetés ért. Nem üresség, hanem egy ragyogó rubin szívet találtam. Egy melegséget, egy békét, egy tudást, ami mindig is ott volt, csak a zaj elfedte. Azóta is rendszeresen visszatérek a csendbe. Nem feltétlenül egy kolostor romjaihoz, hanem a belsőmbe. A meditáció, a természetben való elmélyülés, egy meghitt tea mellett ülve mind-mind kapuk a csendhez. Hiszem, hogy mindenkiben ott szunnyad ez a rubin szív, csak a csendre van szükség, hogy felébredjen. Merjünk hát csendben lenni, merjünk hallgatni a lélek hangjára, és meglátjuk, milyen csodákra lelhetünk!