A Csend Rubin Vörös Fénye

Olyan sokáig kerestem a válaszokat a nagy kérdésekre, külső zajban, mások véleményében, elvárásaiban. Mintha egy hatalmas, zsibongó bazárban próbálnék eligazodni, ahol mindenki a saját igazát kiabálja. Aztán egy nap, fáradtan, kimerülten, leültem a kertemben, és egyszerűen csak hallgattam. Hallgattam a madarak csicsergését, a szél susogását a fák között, a saját lélegzetemet. És abban a csendben, a zajokon túl, elkezdett ragyogni valami.

Először csak halványan, mint egy parázsló szén, majd egyre erősebben, egyre tisztábban. A Csend Rubin Vörös Fénye. Ez a fény belülről fakadt, a szívem mélyéről. Ez volt a válasz. Nem egy formula, nem egy elmélet, hanem egy érzés. Egy mély, békés bizonyosság, hogy minden rendben van, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, még akkor is, ha a külső világ káosznak tűnik. Rájöttem, hogy a valódi bölcsesség nem a könyvekben, nem a guruk szavaiban, hanem a saját csendünkben rejlik. Hogy a válaszok bennünk élnek, és csak arra várnak, hogy elcsendesítsük a külvilágot, hogy meghalljuk őket. Most már tudom, hogy a Csend a legértékesebb tanítómesterem, és a Rubin Vörös Fény az iránytűm a sötétségben.