A Csendben Rejlő Ébredés Hangja

Léleknapló bejegyzés

Sokszor hisszük, hogy a válaszokat a zajban találjuk. A külvilág harsány ígéreteiben, a hangos szavakban, a rohanás végtelen lüktetésében. Pedig a legmélyebb igazságok, mint a hegyi források, a csend burkolata alatt rejtőznek. Ma reggel, a harmatcseppek lassú lehullását figyelve, ismét megbizonyosodtam erről. A belső csend nem üresség, hanem egy tiszta vászon, melyre a lélek festheti a legautentikusabb képeit.

Emlékszem egy időre, amikor az állandó tevékenységbe menekültem. A gondolatok szilaj lovainak vágtáját próbáltam elnyomni a tennivalók áradatával, a találkozók zajával, a képernyők pulzálásával. Azt hittem, ha elég hangosan élek, elnémíthatom a belülről érkező suttogásokat, melyek a változásra, a megállásra, az önvizsgálatra hívtak. Mintha a Mars energiája hajtott volna szüntelenül előre, anélkül, hogy a Vénusz finom, befogadó ereje egyensúlyt teremthetett volna.

Aztán eljött az a pillanat, amikor a zaj már annyira fülsiketítővé vált, hogy elkezdtem vágyni a csendre. Nem az elhagyatott csendre, hanem arra a tiszta, belső térre, ahol a lelkem végre fellélegezhet. Akkor értettem meg, hogy a csend nem a hiány, hanem a jelenlét. A jelenlét a saját valóságomban, a saját ritmusomban. Ebben a csendben kezdtem hallani a lelkem halk, de határozott hangját, mely eddig a külső világ kakofóniájában elveszett. A csend lett a legnagyobb tanítóm, a legfőbb gyógyítóm. A csendben rejlik az ébredés hangja.