A Csendes Tükör Törékeny Fátyla

Léleknapló. Azt hiszem, mindannyiunkban él egy rejtett szoba, egy éterikus kamra, ahol a legmélyebb, legféltettebb félelmeink lakoznak. Nem azok, amelyek a sötétben, vagy a magányban kísértenek, hanem azok, amelyek a csendes tükörben, a saját arcunk mögött leselkednek. A félelem attól, hogy nem vagyunk elegendőek. Hogy amit adunk, az nem elég, amit teszünk, az nem elég jó, amit érzünk, az nem elég mély. Ez a félelem nem hangos, nem követelőző, mint egy vihar. Inkább egy finom, áttetsző fátyol, amely lassan rátelepszik a lélek tükrére, elmosva a tiszta képet. Elmosva azt a ragyogást, azt az egyediséget, ami valójában mi vagyunk. A Merkúr és a Vénusz olykor épp ilyen árnyékokat vethet, amikor a kommunikációnk vagy az önértékelésünk kerül fókuszba, és hirtelen úgy érezzük, nem tudunk megfelelni a saját magunk által állított mércének. Olykor a lelkünk, mint egy vén tölgyfa, amely már látott viharokat és napfényt is, mélyen gyökerezik a tudásban, hogy épp így, a jelen pillanatban is teljes és egész. De ez a fátyol olykor eléri a legmélyebb gyökereket is, és megingatja a hitet. Vajon miért van ez? Miért hordozzuk magunkban ezt az önkorlátozó, láthatatlan súlyt? Talán azért, mert elfelejtettük, hogy a lélek nem egy teljesítménymérő. Nem kell bizonyítania semmit, senkinek. Már önmagában a létezése is csoda, egy kozmikus tánc része, egy pillanatnyi megnyilvánulása az örökkévalóságnak. Amikor ez a fátyol eléri a tudatomat, lehunyom a szemem, és emlékeztetem magam: Én vagyok. És ez épp elég. A tükörben nem egy kép, hanem maga az élet tükröződik vissza, a maga tökéletlen, mégis hibátlan valóságában. És ez a valóság, ez a tisztaság épp elegend