A Csodálkozás Akvamarin Csobogása

Volt egyszer egy kisfiú, aki a tengerparton élt. Minden reggel kiment a partra, és órákig nézte a hullámokat. Látta, ahogy feltűnnek a horizonton, ahogy egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek, aztán ahogy megtörnek a homokos parton. A fiú imádta a tengert, de legfőképpen azt szerette benne, hogy sosem volt két egyforma hullám. Mindegyik másképp tört meg, másképp csapta fel a vizet, más hangot adott. A fiú nem értette, hogy lehet ez, hiszen a tenger mindig ugyanaz a tenger.

Ahogy cseperedett, a fiú egyre kevesebbet járt a partra. Elfoglalták a tanulmányai, a barátai, később a munkája, a szerelmi bánatok. Elfelejtette a hullámok játékát, elveszett a felnőtt élet komolyságában. Azt hitte, mindent tud már, mindent látott már. Egy nap aztán, egy különösen nehéz időszakban, eszébe jutott gyermekkora. Elment a partra, és leült a homokba. Nézte a hullámokat, de már nem úgy, mint régen. Nem látta bennük a csodát, csak a monoton ismétlődést. "Ugyanaz a tenger, ugyanazok a hullámok" – gondolta.

Ekkor hirtelen egy apró, csillogó kagyló került a lába elé. Felvette, és alaposan megnézte. Soha nem látott még ilyen gyönyörű kagylót. A színei, a formája, a mintázata… mind tökéletes volt. És ekkor rájött. A tenger nem változott, de ő igen. Ő zárta be a szívét a csodára. A hullámok ugyanúgy törtek meg előtte, mint gyerekkorában, csak most már nem látta bennük az egyediséget. A kagyló emlékeztette arra, hogy a világ tele van apró, gyönyörű dolgokkal, csak észre kell venni őket. Meg kell őrizni a gyermeki csodálkozást, a nyitottságot, hogy meglássuk a szépséget a mindennapi dolgokban is. Mert a csoda nem a tengerben van, hanem a szemünkben, a szívünkben.