A Csodálkozás Obszidián Tükrei

Hajlamosak vagyunk belekényelmesedni a világba. Minden nap ugyanaz az ébredés, ugyanaz az út, ugyanazok az arcok. A rutin szürke fátyla bevonja a valóságot, és elfelejtjük, hogy valójában micsoda csoda létezni. Egyetlen lélegzetvétel, egyetlen virág kibontakozása is a végtelen lehetőségek és teremtőerő megnyilvánulása.

Évekkel ezelőtt egy hegyi kolostorba zarándokoltam. Az egyik szerzetes, egy ráncos arcú, bölcs tekintetű ember, megkérdezte tőlem, mit keresek. Azt feleltem, békét és megvilágosodást. Ő csak mosolygott, és egy apró, fényes obszidián követ nyomott a kezembe. "Nézz bele," mondta, "és kérdezd meg magadtól, mikor csodálkoztál utoljára igazán?"

Aznap órákig ültem a kővel a kezemben, és elmélkedtem a szavain. Rájöttem, hogy a válasz szomorúan kevés volt. A mindennapi gondok, a félelmek, az elvárások annyira lefoglaltak, hogy elfelejtettem megállni, és rácsodálkozni a világ egyszerű szépségére. Elfelejtettem a csillagok ragyogását, a szél susogását a fák között, egy gyermek őszinte mosolyát.

Az obszidián azóta is velem van. Emlékeztet arra, hogy soha ne felejtsem el a csodálkozás képességét. Hogy lássam a varázslatot a hétköznapokban, és hogy minden új nap egy lehetőség arra, hogy újra és újra felfedezzem a világot, mintha most látnám először. Talán ma épp Te találsz valami olyat ami meglep... és ez egy jó kezdet.