A Csönd Mély Rubin Szíve

A Rohanás Aranyló Kalitkájában vergődtem. Mindig, mindig programok, teendők, zaj. A külvilág áradata elmosta a bensőm csendjét, s én elvesztem önmagam visszhangjában. Tettem, mert tenni kellett, szerettem, mert szeretni illett, éreztem, amit érezni vártak tőlem. De hol voltam én? Hol volt a valóságos lényeg, a pislákoló láng a felszín alatt?

Egy nap aztán, mintha egy láthatatlan kéz lekapcsolta volna a villanyt, minden lelassult. Beteg lettem. Nem a testem, az csak tünet volt. A lelkem betegedett meg a zajtól, a képmutatástól, a megfelelés kényszerétől. Kényszerpihenőre ítéltem magam. Elnémítottam a telefonokat, lemondtam a találkozókat, bezártam a külső zajok kapuját.

Eleinte a csend ijesztő volt. Egy üres vászon, amin nem tudtam mit kezdeni. Folyton a jövő járt a fejemben, hogy mit kellene tennem, ha újra erőre kapok. De aztán elkezdtem figyelni. Meghallottam a szívem dobogását, a lélegzetem áramlását, a madarak énekét az ablakon túl. A csendben elkezdett formálódni valami új. Egy mélyebb, igazabb hang. A sajátom.

Rájöttem, hogy a csend nem üresség, hanem teljesség. A bennünk rejlő végtelen lehetőség mezejének csendes visszhangja. Mint a rubin mély színe, ami magába zárja a létezés teljes spektrumát, a csend is magába rejti mindazt, ami fontos: a bölcsességet, a szeretetet, a valódi önmagunkat. A csend a híd a felszín és a mély között, az út a Rohanás Aranyló Kalitkájából a Lélek gyógyító kertjébe. Most már tudom, hogy a gyógyulásom nem a külső világtól való elvonatkoztatásban rejlik, hanem a belső csend megtalálásában, ami mindig ott van, csak meg kell hallanom.