A Derű Borostyán Színű Csendje

Mindig is nehezemre esett a derű. Nem a felszínes vidámság, az könnyen ment. Hanem az a mély, gyökerekkel kapaszkodó, borostyán színű csend, ami akkor is megmarad, ha vihar tombol a szívemben. Azt hittem, valami veleszületett hiányosság, hogy mások képesek sugározni, én meg csak próbálom utánozni.

Egyik éjjel, mikor a Hold a Halak jegyében táncolt, furcsa álmot láttam. Egy hatalmas, ősi fához érkeztem, aminek ágai az égig értek, gyökerei pedig a föld mélyébe hatoltak. A fa törzsén egyetlen szó ragyogott: Elfogadás. Egy hang szólalt meg bennem, ami nem az enyém volt, mégis ismerős: "A derű nem a boldogság állandó állapota, hanem a megértés gyümölcse. Elfogadni a pillanatot, ahogy van, még ha fájdalmas is, nem elmenekülni előle, hanem beleolvadni."

Ébredés után lassan értettem meg. A derű nem a problémák hiánya, hanem a békés együttélés velük. Nem a mosoly kényszerítése, hanem a szív csendes megnyugvása. Az elfogadás nem jelenti a beletörődést, hanem a lehetőség felismerését a változásra, a fejlődésre. Azóta, amikor a szív szorong, nem keresem azonnal a megoldást, hanem megengedem magamnak a fájdalmat. Belenézek a mélyére, és igyekszem megérteni az üzenetét. És a borostyán színű csend lassan, fokozatosan beköltözik a lelkembe.