A Derű Rózsakvarc Mosolya

Néha úgy érzem, mintha egy sűrű ködben tapogatóznék, ahol a jövő körvonalai elmosódottak, a tegnap emlékei pedig szürkére fakultak. Ilyenkor kap el a félelem – a félelem a bizonytalantól, a félelem attól, hogy elveszítem a kontrollt, a félelem attól, hogy nem vagyok elég. De aztán, egy pillanatra, mintha valami megváltozna. Egy apró fény gyúl bennem, egy halk zene szólal meg a szívemben, és eszembe jut valami: a derű. Nem a harsány, kirobbanó öröm, hanem a csendes, mélyről fakadó derű, ami akkor is ott van, amikor minden más borús.

Mintha egy rózsakvarc kristályt tartanék a kezemben. Hideg, mégis meleg, törékeny, mégis erős. A rózsakvarc a szeretet köve, és a derű is a szeretetből fakad. A szeretetből önmagam iránt, a szeretetből a világ iránt, a szeretetből az élet iránt, még a nehézségek közepette is. A derű nem azt jelenti, hogy nem érzünk fájdalmat, szomorúságot vagy félelmet. Azt jelenti, hogy a fájdalom, a szomorúság és a félelem mellett ott tudjuk látni a szépet, a jót, a reményt. A derű azt jelenti, hogy megengedjük magunknak a sebezhetőséget, hogy elfogadjuk a tökéletlenséget, hogy megbocsátunk magunknak és másoknak. A derű egy mosoly a lélek mélyéről, ami akkor is ragyog, amikor a szív sír. És ez a mosoly az, ami átsegít a nehézségeken, ami erőt ad a folytatáshoz, ami emlékeztet arra, hogy soha nem vagyunk egyedül.