A Döntés Ónix Kockái

A térdem előtt hevertek az Ónix Kockák. Mindegyik oldalukra egy-egy lehetséges jövőm volt vésve, apró, villódzó képekben. Évek óta halogattam ezt a pillanatot, azt hittem, ha nem nézek szembe velük, a döntés súlya sosem nehezedik rám. De a lélek nem tűri a halogatást. Mint egy lassú víz, utat tör magának a legkeményebb kőben is.

Féltem. A döntés, tudtam, örökre megváltoztat mindent. Nem volt visszaút. Vagy mégis? Vajon az egyik kocka oldalán rejtőzött az a változat, ahol megúszhatom a választás terhét? Ahol minden marad a régiben?

Belül éreztem, ez hazugság. A stagnálás nem létezik. Minden pillanat döntés, akkor is, ha nem tudatosul bennünk. Minden nem-döntés is egy döntés. Csak épp nem a miénk. Hanem a félelmünké, a kényelmünké, a régi szokásainké.

Óvatosan felvettem egy kockát. Az ujjaim remegtek. Az egyik oldalán egy elhagyatott torony látszott, magányosan állt egy végtelen sivatagban. A másikon egy zsúfolt piactér, ahol hangos nevetés és lökdösődés közepette kerestem valamit, amit sosem találtam meg. A harmadikon egy erdő, sűrű és sötét, ahol eltévedtem, de nem féltem. A többi oldala homályos volt, mintha a jövő maga is próbálná elrejteni a titkait.

Nem volt jó választás. Nem volt rossz választás. Csak választás volt. A lélek növekedése a döntések fájdalmas és csodálatos virágaiból táplálkozik. Tudtam, bármelyik oldalt választom, azzal is teremtek valamit. Lehet, hogy fájdalmat, lehet, hogy örömöt. De teremtek. És a teremtés a lélek lényege.

Becsuktam a szemem és dobtam.