A Düh Topáz Viharfelhői

A düh… sokan démonként tekintenek rá, tűzvészként, ami mindent elemészt. Pedig a düh nem feltétlenül pusztítás. Képzeljük el inkább, mint egy topáz színű viharfelhőt, ami a lelkünk egén gyülekezik. Egy jelzés, hogy valami nincs rendben, hogy a belső táj megváltozást kíván.

Nemrégiben egy régi barátommal találkoztam, akit hosszú ideje nem láttam. Tudtam, hogy nehéz időszakon megy keresztül, de a mosolya, amit felém mutatott, mintha egy tökéletesen megrendezett színházi előadás része lett volna. A szeme azonban elárulta a valóságot: a mély, elfojtott dühöt, ami ott fortyogott benne. Megkérdeztem tőle, mi bántja valójában. Először kitérő válaszokat adott, majd végül kitört belőle. Haragudott a főnökére, a családjára, a körülményekre, és legfőképpen önmagára.

Ahogy hallgattam őt, nem ítélkeztem. Tudtam, hogy a düh nem az ellenség, hanem egy szövetséges, aki a figyelmét akarja felhívni. A topáz viharfelhő nem azért gyülekezik, hogy mindent elpusztítson, hanem hogy esőt hozzon, megtisztítsa a levegőt, és táplálja a földet. A barátomnak szüksége volt arra a "záporra", hogy átmossa a fájdalmát, a csalódottságát, a félelmeit.

Beszélgetésünk végére a düh viharfelhői lassan oszladozni kezdtek. Persze, a topáz színe még ott vibrált a levegőben, de már lágyabban, mint egy naplemente színe. Megértette, hogy a düh nem elnyomandó, hanem megértendő energia. Ha figyelünk rá, ha hagyjuk, hogy kifejezze magát egészséges módon – például önismereti gyakorlatokon, sporton, művészeteken keresztül –, akkor a düh képes átalakulni. Képes motivációvá, erővé, változtatási vággyá válni.

A düh, mint a topáz, kemény és ragyogó. Megmutatja azokat a területeket, ahol a fény hiányzik, ahol a