A Düh Viharverte Gránátalmafa

A düh. Egy mélyről feltörő, vörös izzású energia, mely képes eltorzítani a legszebb arcot is. Gyakran gondolunk rá ellenségként, egy sötét foltként a lélek ragyogásán. Pedig a düh, akárcsak egy viharverte gránátalmafa, értékes gyümölcsöket is teremhet, ha tudjuk, hogyan gondozzuk.

Volt egyszer egy öregember, aki híres volt bölcsességéről és arról, hogy sosem veszítette el a nyugalmát. Egy nap egy fiatalember érkezett hozzá, kérve, tanítsa meg, hogyan kezelje a dühét. Az öregember elvezette a fiút egy kertbe, ahol egy gránátalmafa állt. A fa ágai töröttek voltak, a gyümölcsei pedig savanyúak.

„Látod ezt a fát?” – kérdezte az öreg. „Egykor dühös fa volt. Mindenkit elriasztott a savanyú gyümölcseivel és a szúrós ágaival. De én türelmesen gondoztam. Levágtam a törött ágakat, tápláltam a gyökereit, és hagytam, hogy a napfény átjárja. Most ismét virágzik, és bár a viharok néha megtépik, a gyümölcsei egyre édesebbek.”

A düh is ilyen – folytatta az öreg. „Ha elfojtod, megrothad belül, és megmérgez. Ha szabadjára engeded, pusztít. De ha megérted, mi táplálja, levágod a mérgező ágait – a félelmet, a fájdalmat, az igazságtalanságot –, és a gyökereit táplálod – a szeretetet, a megbocsátást, az együttérzést –, akkor a düh átalakul erővé. Erővé, mely segít megvédeni magad és másokat, erővé, mely változást hoz, erővé, mely édes gyümölcsöket terem a lelked kertjében.”

Nézz hát a dühödbe, ne félj tőle. Vizsgáld meg, mit akar üzenni. Milyen igazságtalanság ébreszti fel benned? Milyen félelem rejtőzik mögötte? A válaszok birtokában, a düh többé nem pusztító