A Elengedett Kezek Égi Gyöngyei

Sokszor kapaszkodunk, foggal-körömmel ragaszkodunk ahhoz, ami már rég nem szolgál minket. Egy régi emlékhez, egy fájó sérelemhez, egy elavult hitrendszerhez, egy kihunyt kapcsolathoz. Mintha attól félnénk, ha elengedjük, nyomtalanul eltűnünk mi is a semmibe. Pedig éppen a ragaszkodás az, ami fogságban tart. Mint egy sűrű, ragacsos pókháló, melybe beleragadva mozdulatlanná válunk, elveszítve a szabadságunkat, a spontaneitásunkat, az áramlásunkat. Azt hisszük, a birtoklás jelenti a biztonságot, de valójában csak elnehezít minket. A Lélek azonban nem erre vágyik. Ő a könnyedségre, a szabadságra, a tiszta térre éhezik, ahol szabadon kibontakozhat.

A bolygók járása is ezt üzeni. Gondoljunk csak arra, amikor egy csillagjegy elhagyja a fényszögét, és egy újba lép. Nem viszi magával a régi energiáit, nem ragaszkodik hozzájuk. Egyszerűen átadja magát az újnak, elfogadja a változást. Pedig mennyi mindent tanulhatnánk ebből! Azt, hogy az igazi erő nem a megtartásban, hanem az elengedésben rejlik. Abban, hogy merünk üres kézzel állni, bízva abban, hogy az Univerzum gondoskodik rólunk. Hogy merünk teret adni az újnak, az ismeretlennek. Hogy merünk levetkőzni minden súlyt, minden gátat, és könnyedén, szabadon lebegni az élet áramában. Amikor elengedünk valamit, nem elveszítünk, hanem teremtünk. Teret teremtünk az újnak, a szebbnek, a jobbnak. A lélek ekkor kap szárnyra, és égi gyöngyként hullik alá az életünkbe minden, ami valóban a miénk.