A Elhagyott Álom Öröksége

Van, hogy az ember úgy érzi, elrontott valamit, és az egykor oly édes álom most már csak por, messzi múltról suttogó szél. Egy-egy ilyen pillanatban hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy minden mag, amit elvetettünk, még ha nem is hajt ki azonnal, örök nyomot hagy a lélek földjén. Lehet, hogy egy rég elhagyott hivatás, egy félbehagyott festmény, vagy egy soha fel nem épített híd képe kísért minket, mint a holdfényben felderengő kísértetek. Azt hisszük, elvesztettük a fonalat, azt hisszük, a jövő már nem tartogatja számunkra azt a fényt, amit egykor elképzeltünk. Pedig minden elhagyott álom, minden elrontottnak hitt lépés, valójában egy szövőszék, ahol a sorsunk szálai fonódnak össze. Az univerzum nem ismeri az elveszettet, csak az átalakulást. A tovatűntnek hitt vágyak nem tűnnek el, csak csendesen várnak, mint a magok a föld alatt, a megfelelő pillanatra, hogy megmutathassák erejüket. Talán a "hiba" csupán egy kitérő volt, ami elvezetett minket egy gazdagabb tájra, egy mélyebb önismerethez. A lelkünk sosem téved, csak tapasztal. És a tapasztalat, még a fájdalmas is, arannyá változik az idő rostáján át. Ne féljünk tehát az elhagyott álmok örökségétől, hanem tekintsünk rájuk, mint a lélek csillagporos útjelzőire, melyek finoman visszavezetnek minket saját isteni tervünkhöz. A tegnap szomorú dallama holnapra talán egy új remény ébresztő harangjává válik, ha elég nyitott szívvel hallgatunk rá.