A Fájdalom Akvamarin Könnycseppjei

Olyan régen tartogattam magamban, hogy már szinte beleivódott a csontjaimba. A fájdalom. Nem a testi, az csupán egy múló jelzés. Hanem a lélek mélyén gyökerező, néma sikoly. Mint egy akvamarin könnycsepp, mely örökké ott ragyog a szív legmélyebb bugyraiban.

Kerestem a választ, miért van ez így. Miért nem tudok túllépni, elengedni? Aztán rájöttem, hogy a fájdalom nem az ellenségem. Ő az, aki emlékeztet, hogy élek. Ő az, aki megmutatja, hol van a seb, hol kell gyógyulni.

Ma nem menekülök előle. Engedem, hogy átjárjon, hogy megmossa a lelkem. Nézem az akvamarin könnycseppjeit, és látom bennük a múltat, a jelenemet, és a jövő lehetőségét. Látom bennük a gyógyulás reményét, a megbékélés ígéretét. Mert a fájdalom nem örök. Csak egy állomás. Egy mély lélegzetvétel a lélek útján. Egy emlékeztető, hogy a szeretet és a fény mindig erősebb. És hogy a könnycseppek egyszer majd gyöngyökké változnak.