A Fájdalom Akvamarin Könnyei

Néha úgy érzem, a lelkem egy óceán, melynek mélyén soha el nem apadó forrás táplálja a fájdalmat. Nem a húsba vágó, sikoltós fajtát, hanem a csendes, mindent átható bánatot, ami a létezés törékenységére emlékeztet. Mintha minden egyes elmúló pillanat, minden elengedett álom egy akvamarin könnycsepp lenne, mely lassan süllyed a mélybe. Nem próbálok ellenállni. Nem próbálom feltartóztatni a hullámokat. Ehelyett hagyom, hogy átmossa a lelkem a keserű víz. Mert a fájdalom is tanít. Emlékeztet arra, hogy élek, hogy szeretek, hogy érző lény vagyok egy végtelen univerzumban. És talán, csak talán, az akvamarin könnyek egyszer gyöngyökké válnak, melyek majd utat mutatnak a sötétségből a fény felé.