A Fájdalom Borostyánszínű Balzsama

Néha úgy érzem, mintha a lelkem egy rég letűnt kor emléke lenne, egy olyan idős fa, melynek gyökerei mélyen a földbe kapaszkodnak, miközben ágai a csillagok felé nyúlnak. És ahogy a fa, úgy a lélek is sebzett. A fájdalom, akárcsak a gyanta, lassan szivárog a repedéseken át, de ahogy a gyanta borostyánná dermed, úgy a fájdalom is átalakul valami értékesebbé.

Emlékszem egy napra, amikor a Nap a Skorpió jegyében járt, és az érzelmek forrongó üstként kavarogtak bennem. Úgy éreztem, mintha minden veszteség, minden csalódás egyetlen, elviselhetetlen teherként nehezedne rám. Dühös voltam, szomorú, és elveszett. Aztán, ahogy a Hold a Rák jegyébe vándorolt, megéreztem valamit megváltozni. A fájdalom nem múlt el, de más lett. Mintha a mélységeiben ott rejtőzne valami bölcsesség.

Rájöttem, hogy a fájdalom nem ellenség. Nem valami, amit el kell kerülni, hanem inkább egy tanító, egy vezető. Megmutatja, hol vannak a határaim, hol van szükségem gyógyulásra, hol van szükségem szeretetre. A fájdalom, mint a borostyán, megőrzi a múltat, de egyben át is alakítja azt. Emlékeztet arra, hogy ki vagyok, honnan jövök, és mivé válhatok. Engedi, hogy meglássam, hogy a törések mentén is szivárog fény.

És így, a fájdalom borostyánszínű balzsamjává válik, mely gyógyítja a sebeket, és megerősíti a lelket. Segít emlékezni arra, hogy a legsötétebb éjszaka után mindig felkel a Nap, és hogy a legmélyebb sebekből is virág fakadhat.