A Fájdalom Gyémánt Szilánkjai

A fájdalom… mindannyiunkat érint. Van, aki elkerülni igyekszik, mintha valami fertőző betegség lenne, mások pedig szinte fürdőznek benne, megrekedve a múlt árnyékában. Pedig a fájdalom nem ellenség, hanem egy különös, éles csiszolóeszköz. Olyan, mint a gyémánt szilánkjai: ha nem vigyázunk, megvágnak, de ha elég türelmesek vagyunk, és megtanuljuk a kezünkben tartani, ragyogóvá formálhatják a lelkünket.

Nemrégiben egy idős asszonnyal beszélgettem, aki elveszítette a férjét. A szeme tele volt fájdalommal, de valami mély bölcsesség is áradt belőle. Azt mondta: „Eleinte azt hittem, belehalok a fájdalomba. De aztán rájöttem, hogy a fájdalom nem a halál, hanem az átalakulás kapuja. A fájdalom tanított meg arra, hogy értékeljem az élet minden egyes pillanatát, és hogy mélyebben szeressek.”

Ez a bölcsesség mélyen megérintett. A fájdalom, ha nem hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk, képessé tehet minket az együttérzésre, a megértésre és a szeretetre. Megtanít arra, hogy értékeljük mindazt, amink van, és hogy ne vegyük természetesnek a szeretteinket. A fájdalom, paradox módon, közelebb hozhat minket önmagunkhoz, és az univerzumhoz. Engedjük hát, hogy a gyémánt szilánkjai finoman csiszolják a lelkünket, és hozzák elő a bennünk rejlő ragyogást. Ne féljünk tőle, hanem tekintsük egy értékes tanítónak az életünk során.