A Fájdalom Óceánkék Kagylója

A Fájdalom… gyakran elkerüljük, mint forró követ a tűzben. Pedig ha megállnánk, és megvizsgálnánk közelebbről, felfedezhetnénk, hogy egy mély, óceánkék kagylót tartunk a kezünkben. Egy kagylót, mely a létezés mélységeiből emelkedett a felszínre.

Egy nap egy idős asszony sétált a tengerparton, szívében mérhetetlen fájdalommal. Elvesztette a férjét, akivel egy életet élt le, és a gyász súlya lehúzta, mint egy ólom súly. Egyszer csak megpillantott egy gyönyörű, óceánkék kagylót. Fölvette, és a füléhez emelte. Hallotta az óceán morajlását, de valami mást is. Mintha a kagyló a saját fájdalmát visszhangozta volna.

Akkor megértette. A fájdalom nem ellenség. A fájdalom a szeretet másik arca. Ahol mély szeretet volt, ott mély fájdalom is lehet. A kagyló nem a tenger ürességét mutatta meg, hanem a tenger teljességét, a viharok erejét, és a csendes hullámok gyengédségét is. A fájdalom, mint a tenger, megtisztít, formál, és végül visszavisz minket a kezdethez.

Az asszony letette a kagylót a homokba, és felnézett az égre. A Nap aranyló sugarai áttörtek a felhőkön. Érezte a fájdalom enyhülését, mert most már tudta, hogy a szeretet nem hal meg, csak átalakul. A fájdalom pedig az a kagyló, mely emlékeztet minket erre az átalakulásra, és a szeretet örökkévalóságára. A kagyló maradt a parton, egy emlékeztető a fájdalom szépségére, és a szeretet erejére. És várja, hogy mások is meghallják a benne rejlő üzenetet.