A Fásultság Borostyánba Zárt Lelke

Néha úgy érzem, a lelkem egy borostyánkőbe zárt rovar. Megmerevedve, mozdulatlanul, a világ múlandóságának tanúja, de nem részese. Ez a fásultság, ez a mély, szinte érzéketlen állapot nem azonos a szomorúsággal, sem a haraggal. Nem is a félelem szülötte. Sokkal inkább egyfajta dermedtség, amikor a lélek úgy dönt, nem érdemes tovább küzdeni, nem érdemes érezni, mert minden energiaveszteség csak még jobban fáj.

Képzeld el a tengerpartot, a hullámok lassú, egyenletes mozgását. Egykor én is ilyen voltam, tele élettel, áramlással. Aztán jött egy vihar, ami felkavarta a mélyben rejlő iszapot, és azóta nem tudok tisztán látni. A vihar elvonult, de a zavar megmaradt. Belém költözött a fásultság, a tompa fájdalom, ami nem engedi, hogy újra teljes szívvel éljek.

Ez a borostyán börtön azonban nem örök. A Nap, a fény, a meleg idővel meglágyítja a gyantát, és a bezárt lélek ismét szárnyra kaphat. Ehhez türelem kell, önismeret és egy mély vágy a változásra. Tudom, hogy a felszín alatt ott rejtőzik az a régi, eleven Én, aki tele volt kíváncsisággal és szeretettel. Őt kell újra megtalálnom, őt kell kiszabadítanom a borostyán fogságából. Nem könnyű, de a lélek gyógyulása sosem az. Az első lépés a felismerés: igen, itt vagyok, a fásultság fogságában, de nem kell, hogy örökké így maradjon. Van remény, van kiút, csak meg kell találnom a kulcsot, ami kinyitja a szívem ajtaját. És talán, csak talán, ez a kulcs éppen a szeretet - a saját magam iránti szeretet.