A Fásultság Szodalit Sírfeliratai

A szodalit, ez a mélykék kő, a kommunikáció és a megértés szimbóluma. Mégis, néha ahelyett, hogy szavakban nyilvánulna meg, a lélek némaságba burkolózik. Fásultságba. Egyfajta szellemi dermedtség ez, amikor a szív nem érez, a gondolat nem szárnyal, csak a szürke hétköznapok végtelen sorozata marad. Olyan, mintha a szodalit erejét elnyelte volna a föld, a kő pedig sírfeliratként hirdetné egy elveszett én emlékét.

Volt egyszer egy festő, aki elvesztette a színeit. Nem fizikailag, hiszen a palettája tele volt élénk vörösekkel, mély kékekkel és ragyogó sárgákkal. A szívében halt ki a tűz. A múzsa elhagyta, a vásznak üresek maradtak, a kezét pedig a fásultság dermesztő jégrétege vonta be. Nézte a naplementét, de nem látott benne szépséget. Hallgatta a madarak énekét, de nem érzett örömöt.

Egy nap, sétája során rábukkant egy öregasszonyra, aki a patak partján ült és köveket válogatott. Az asszony egy apró, repedt szodalitot nyújtott a festőnek. „Nézd jól,” – mondta – „ez a kő emlékeztet arra, hogy a mélységben is van fény. A repedések pedig arra, hogy az élet töredezett, mégis gyönyörű.”

A festő napokig forgatta a követ a kezében. Lassan, szinte észrevétlenül, a jég kezdett olvadni. Először csak egy apró repedés jelent meg rajta, majd egy másik, és egy harmadik. Aztán a fásultság páncélja darabokra tört. A festő ismét látni kezdte a színeket, hallotta a zene szavát. A szodalit sírfeliratából újjászületés emlékműve lett. Emlékeztető arra, hogy a dermedtségből is van kiút, a némaságból is születhet dal. Csak hinnünk kell a mélységben rejlő fényben, és elfogadnunk a repedések szépségét