A Fásultság Szürke Moha Takarója

Éreztem, ahogy napról napra vastagabb szürke moha telepszik le a lelkemre. Nem volt ez a hirtelen, drámai szomorúság, inkább egy lassú, alattomos elszürkülés. A világ színei tompábbá váltak, a hangok halkabbá, az érintések érzéketlenebbé. Reggelente nem a napfény hívott ébredésre, hanem a tompa kötelességtudat.

Egy nap egy idős kertész bácsit láttam a parkban, ahogy a rózsabokrait gondozta. Finoman, de határozottan kaparta le a mohát a rózsák tövéről. Megálltam mellette és megkérdeztem, miért teszi ezt. „Látod, kislány,” felelte, „a moha elszívja a fényt és a tápanyagot a rózsától. Nem hagyja, hogy a rózsa virágozzon. A lélekkel is így van ez. A fásultság olyan, mint a moha. Elszívja az életerőt, elnyomja a kreativitást, eltompítja az örömöt.”

Ezek a szavak szíven ütöttek. Elkezdtem én is "lekaparni a mohát" a lelkemről. Apró dolgokkal kezdtem: sétáltam a természetben, zenét hallgattam, rajzoltam. Keresni kezdtem a szépet a mindennapokban, a kis örömöket, a pillanatnyi csodákat. Lassan, de biztosan a szürke fátyol kezdett feloszlani. A színek visszatértek, a hangok felerősödtek, és újra éreztem a világ finom érintését. Megértettem, hogy a fásultság nem egy végleges állapot, hanem egy jelzés: ideje rendet tenni a lelkem kertjében.