A Feladás Lila Ködfátyla

A feladás. Milyen könnyű kimondani, milyen nehéz megélni. Olyan, mint egy lila ködfátyol, ami lassan, alattomosan kúszik be az életünkbe. Nem hirtelen ránt magával, hanem finoman lebeg körénk, elszívja a fényt, tompítja a színeket, mígnem már semmi sem tűnik elég fontosnak ahhoz, hogy harcoljunk érte.

Emlékszem egy régi történetre, egy idős kertészről, aki élete nagy részét azzal töltötte, hogy egy különleges, kék virágú rózsát nemesítsen. Évekig gondozta a rózsákat, naponta figyelve a bimbókat, remélve, hogy végre kibontakozik az a csodás kék szirmú virág. Ám az idő múlásával, ahogy a rózsái sorra csak a megszokott piros, sárga, fehér színekben pompáztak, a kertész lassan elvesztette a reményt. A lila ködfátyol beszivárgott a szívébe, és azt suttogta: "Nem sikerül. Soha nem fogod elérni. Add fel."

A kertész engedett a kísértésnek. Elhanyagolta a rózsákat, nem öntözte, nem metszette őket. A kert, ami egykor az élete értelme volt, lassan elvadult. Egy nap, mikor már épp készült végleg elhagyni a kertet, megbotlott egy elhanyagolt rózsabokorban. Mikor felemelte a fejét, megdöbbenve látta, hogy a bokor közepén egyetlen, gyönyörű, kék rózsa virágzik.

A kertész rájött, hogy a feladás nem más, mint egy illúzió. A lila ködfátyol csak addig hatalmasodik el rajtunk, amíg hisszük, hogy legyőzhetetlen. A valóságban a remény mindig ott van, csak néha nehezebb észrevenni a köd mögött. Néha pont akkor, amikor már feladnánk, van a legközelebb a megoldás. A kék rózsa mindig ott vár, csak türelmesen kell keresni.