A Feledékenység Obszidián Barlangjai

Az idő vasfoga nem csak a testet, a lelket is rágja. De vajon minden, ami elhalványul az emlékezetben, örökre elveszik? Évekkel ezelőtt, egy különösen forró nyári napon, egy idős asszony ült a templom lépcsőjén. Tekintete fátyolos volt, mintha a múlt ködén keresztül próbálna látni. Odaléptem hozzá, s ahogy a szemeibe néztem, mélységes szomorúságot láttam. Elmondta, hogy fél. Fél attól, hogy elfelejti a szeretteit, a fontos pillanatokat, azokat az emlékeket, amik az életét jelentették.

Én akkor még nem értettem igazán, de most, ahogy egyre többet meditálok az elmúlásról, rájöttem, hogy a feledékenység nem feltétlenül ellenség. Van, amit a lélek bölcsen elrejt, az obszidián barlangjaiba zár. A fájdalmat, a traumát, a terheket, amik akadályoznák a fejlődésünket. Nem azért felejtünk, mert gyengék vagyunk, hanem mert erősek. Mert képesek vagyunk túlélni, továbblépni, új lapot nyitni.

Persze, a szeretet emlékét nem szabad elveszíteni. De a haragot, a sérelmet, a keserűséget? Azoknak el kell enyészniük. Mert a lélek kertjét is gyomlálni kell, hogy helyet teremtsünk az új virágoknak, az új tapasztalatoknak. A feledékenység tehát nem átok, hanem áldás. Egy lehetőség, hogy megtisztuljunk, hogy elengedjük a múltat, és teljes szívvel forduljunk a jövő felé. Hagyjuk, hogy az obszidián barlangok elnyeljék mindazt, ami már nem szolgál bennünket, és emlékezzünk arra, ami igazán fontos. Mert a lélek emlékszik, még akkor is, ha az elme felejt.