A Feledékenység Opál Színjátszó Fénye

Ma a feledékenység jött velem szembe. Nem a mindennapi, sietős, kulcsot-hol-hagytam fajta feledékenység, hanem az a mélyebb, opál színjátszó fényben úszó forma, ami elhalványítja a régi sebek élét, elsimítja a fájdalmas emlékeket. Régen átkoztam ezt az áldást-átkot, mert azt hittem, a felejtés gyávaság, megfutamodás a szembenézés elől. Azt hittem, muszáj minden egyes szilánkot őriznem a szívemben, nehogy elveszítsem a kapcsolódást a "régi énemhez".

De aztán rájöttem, hogy a feledékenység nem töröl, hanem átalakít. Mint a folyóvíz, ami kerekre csiszolja a szögletes köveket. Nem tűnteti el a követ, csak más formát ad neki. A fájdalom emléke nem vész el teljesen, csak finomabbá válik, bölcsességgé alakul. A feledékenység lehetővé teszi, hogy tovább lépjünk, anélkül, hogy teljesen elveszítenénk a múlt tanulságait.

Talán ez a lélek védelmi mechanizmusa. Talán a feledékenység az a láthatatlan festő, aki átszínezgeti a vásznat, hogy új történeteket írhassunk rá. Ne küzdjünk ellene, hanem fogadjuk el, mint a napfelkeltét, ami elhozza a frissességet és a lehetőséget az újrakezdésre. A feledékenység nem a halál, hanem az újjászületés egyik formája. Engedjük, hogy a fény játsszon a régi emlékeken, és alkossunk valami szépet a helyükön.