A Feledés Hamvas Holdudvara

A feledés nem feltétlenül ellenség. Sokszor épphogy gyógyír. Képzeljétek el, hogy a lelkünk egy hatalmas könyvtár, tele polcokkal, melyeken az életünk emlékei sorakoznak. Van, ahol a fény ragyog, aranyozva a boldog pillanatokat. De vannak sötét, poros zugok is, ahol a fájdalom, a csalódás, a veszteség árnyai tanyáznak. Ha állandóan ezeket bolygatjuk, sosem jutunk előre. A könyvtáros, a belső énünk, időnként leszed néhány könyvet a polcról – nem azért, hogy megsemmisítse őket, hanem hogy elhelyezze őket a feledés hamvas holdudvarában. Ez nem törlés. Ez egyfajta átalakulás. Az emlék megmarad, de a hozzá kapcsolódó érzelmi töltet enyhül. Idővel a fájdalom éle tompul, a seb begyógyul. Néha meg kell engednünk, hogy a feledés lágy keze simogassa a lelkünket, hogy teret engedjünk az újnak, a reménynek, a szeretetnek. Hiszen a telihold is akkor a legszebb, ha a fátyolfelhők finoman elfedik a fényét, lágy, álomszerű aurát kölcsönözve neki. Engedjük, hogy a feledés is a mi holdunk legyen, melynek aurája néha elfed, de mindig ott van, vigyázva ránk.