A Feledés Lila Akácvirágfüzére

A feledés néha áldás. Mint a nyári zápor, mely lemossa a poros leveleket, úgy öblíti el a múlt fájdalmát. De mi történik, ha ez a feledés nem önkéntes? Ha a lélek mélyén lappangó félelem festi lilára az akácfüzéreket, hogy elfedje a valóságot? Évekig kerestem a választ, míg egy álomban meg nem jelent egy öregasszony, arcán ráncok hálója, kezében egyetlen lila akácvirággal. "Ne félj emlékezni," suttogta, "a fájdalom nem örök, de a tanulság aranyat ér." Felébredve éreztem, hogy egy nehéz súly emelkedett fel a mellkasomról. Rájöttem, hogy a feledés csak illúzió, egy kényelmes börtön, mely megakadályozza a növekedést. A valódi gyógyulás azzal kezdődik, hogy szembenézünk a múlt árnyaival, elfogadjuk a sebeket, és lassan, türelemmel, átalakítjuk őket bölcsességgé. Mint a kertész, aki gondozza a lila akácot, mi is gondozhatjuk az emlékeinket, hogy a feledés helyett a megértés és a szeretet virágozzon bennünk.