A Felejtés Obszidián Barlangja

Beléptem a Felejtés Obszidián Barlangjába, ahol a homály sűrű lepelként borult a múlt árnyaira. Nem emlékeztem, mi vitt ide, csak a tudat, hogy valami elől menekülök – valami, ami a lelkem mélyén rejtőzött, sötét, éles szilánkok formájában. A barlang falai simák voltak, hűvösek, mintha évezredek hallgatása sűrűsödött volna bennük kővé. Éreztem, ahogy a belsőmben lakozó félelem egyre erősödik, ahogy a feledés ígérete egyre csábítóbbá válik.

Megálltam egy mélyedés előtt, ahol egy halvány fény szűrődött be a barlang tetején lévő repedéseken át. A fény játékosan táncolt egy apró, fekete kődarabon, ami a földön hevert. Felvettem. Obszidián volt. Éreztem, ahogy a hideg kő érintése lelassítja a pulzusomat, ahogy a múlt emlékei halványodni kezdenek.

Aztán, váratlanul, megértettem. Nem a múlt elől menekültem, hanem a szembenézés elől. A Felejtés Barlangja nem a megoldás, hanem a csapda. Az elfelejtett emlékek nem tűnnek el, csak a tudatalattimba zárkóznak, ahol tovább mérgezik a lelkem. A félelem, amit éreztem, nem a múlt, hanem a jövő félelme volt – a félelem attól, hogy nem leszek képes szembenézni önmagammal.

Letettem az obszidiánt. Tudtam, hogy a gyógyulás nem a felejtésben rejlik, hanem a megbocsátásban – megbocsátás önmagamnak a hibáimért, megbocsátás másoknak a fájdalomért, amit okoztak. Kiléptem a barlangból, hátrahagyva a sötétséget. Tudtam, hogy a napfény most sokkal ragyogóbban fog égetni, a szél sokkal erősebben fog fújni, de már nem féltem. A múlt terhét letettem, és készen álltam arra, hogy szembenézzek a jövővel, bármit is hozzon az