A Félelem Alabástrom Szobrai

Ma reggel, ahogy a nap aranyló ujjai átnyúltak a függönyön, egy régi félelem alabástrom szobra tűnt fel a tudatom mélyén. Nem egy konkrét rettegés volt, hanem a Félelem maga, rideg és formátlan, mintha egy elfeledett isten néma bálványa lenne.

Rájöttem, hogy ezek a szobrok mindannyiunk életében ott állnak. Megmerevítik a pillanatot, eltorzítják a valóságot, suttogó hangjuk pedig kétségeket ültet a szívünkbe. Építjük őket a múlt tapasztalataiból, a jövő bizonytalanságaiból, a társadalmi elvárásokból. Minden egyes "mi van ha..." kérdés egy újabb tökéletlen alkotás, egy újabb darab, mely elnehezíti a lelkünket.

Elgondolkodtam azon, vajon mi lenne, ha elkezdenénk lebontani ezeket a szobrokat? Nem erőszakkal, nem kalapáccsal, hanem türelemmel és szeretettel. Képzeljük el, ahogy a megbocsátás meleg vize lágyan oldja az alabástrom ridegségét. A hála napfénye pedig felolvasztja a félelem jégpáncélját. Engedjük, hogy a jelen pillanatának szellője elfújja a porát.

Ekkor talán feltárulna az, ami a félelem mögött rejtőzik: a vágy a biztonságra, a szeretetre, a védelemre. És talán rájönnénk, hogy a valódi erő nem a félelem bálványának imádatában rejlik, hanem abban, hogy képesek vagyunk lebontani, és valami újat, valami igazabbat építeni a helyére. Valamit, ami a szeretet fényéből, a remény magvaiból és a bizalom szárnyaiból születik.