A Félelem Ébenfa Barlangjai

Beléptem a Félelem Ébenfa Barlangjaiba. A levegő nehéz volt, sűrű a sötétségtől és a kimondatlan szorongásoktól. Nem vittem magammal fáklyát, mert tudtam, ebben a labirintusban a fény csak még jobban eltorzítaná a látványt. Itt csak a szív iránytűje vezethetett, az a parányi izzó pont a mélyben, ami néha majdnem kialudt a félelem szélviharában.

Egy mélyedésben megláttam egy alakot. Szürke volt, alaktalan, és olyan mély szomorúság áradt belőle, hogy szinte éreztem a saját bőrömön. Közelebb léptem, és halkan megszólítottam. Nem válaszolt, de éreztem, hogy hall. Én voltam az. Az a részem, aki a jövőtől rettegett, aki a bukástól félt, aki a változástól menekült.

Leültem mellé, és magamhoz öleltem. Nem az alaktalan szürkeséget, hanem a saját félelmemet. Mert a félelem nem egy ellenség, hanem egy elveszett gyermek. Egy jelzés, hogy valami fontosat védünk, valami, ami a szívünknek kedves.

És ahogy átöleltem a félelmemet, a barlang fala egy kicsit világosabb lett. Éreztem, hogy a szorítás enyhül, a levegő tisztul. Még mindig sötét volt, de már láttam a következő lépést. Mert a félelem nem örök börtön. Csak egy sötét szoba, ahol meg kell tanulnunk táncolni.