A Félelem Éjfekete Tükörcserepei

Ma a félelemről írok, arról a sötét, éjfekete tükörcserép-halmazról, ami oly sokszor eltorzítja a valóságot. Nem a mindennapi, ösztönös félelemről, ami megvéd a veszélytől, hanem arról a mélyen gyökerező, névtelen szorongásról, ami a szívünkben fészkel, és a jövőt is beszennyezi.

Egy régi legenda jut eszembe. Volt egyszer egy kislány, aki gyönyörű kertekben nőtt fel, virágok között játszott, de sosem merte elhagyni a kert kapuját. Azt mondta, fél a sötéttől, ami a kapun túl vár rá. Egy nap egy bölcs asszony érkezett a kertbe, és megkérdezte a lányt: „Miért félsz a sötéttől, gyermekem? Hiszen a sötétség is a fény része, a Hold és a csillagok otthona.” A lány erre azt felelte: „Én nem a sötétségtől félek, hanem attól, ami benne rejtőzik.” Az asszony mosolygott, és egy kis tükröt adott a lánynak: "Nézz bele ebbe a tükörbe, amikor félsz. Nézd meg, kit látsz benne."

A kislány bepillantott a tükörbe, és meglátta önmagát. Megértette, hogy a félelem nem a külvilágból jön, hanem a saját elméjének kivetülése. A sötétségben rejlő szörnyek nem mások, mint a saját, meg nem élt lehetőségeink, a ki nem mondott szavaink, a be nem gyógyult sebeink.

Azóta, amikor a félelem sötét árnyéka megkísért, én is a tükörbe nézek. Nem a tökéletességet keresem, hanem a bátorságot, hogy szembenézzek a saját démonjaimmal. Mert a félelem legyőzése nem azt jelenti, hogy eltüntetjük a sötétséget, hanem azt, hogy megtanulunk táncolni a fényben, akkor is, ha árnyékok vesznek körül. A tükör emlékeztet, hogy az egyetlen szörny, akitől igazán félnünk kell, az a szörny, aki ben