A Félelem Holdkő Szilánkja

A Holdkő hideg, selymes tapintása ismerős. Gyakran keresem fel ezt a követ, amikor a félelem szorítása nyomaszt. Ezúttal a félelem nem konkrét dologhoz kötődik; nem a jövőtől, nem a bukástól, nem a sötéttől való rettegés. Ez a félelem mélyebb, gyökereibb. A létezés félelme. A semmivé válás gondolata.

Egy öreg történet jut eszembe, egy asztrológusról, aki látomásában meglátta saját halálát. Annyira megrémült, hogy bezárkózott, és nem mert élni. A halál árnyéka beette magát a mindennapjaiba, megbénítva minden örömöt és lehetőséget. Egy nap, a tanítványa behatolt a kamrájába és elmondta neki: "Mester, ha ennyire félsz a haláltól, akkor már félig meghaltál. Azzal, hogy nem élsz, elszalasztod az egyetlen valódi ajándékot."

A Holdkő hűvössége enyhül. Talán a félelem is ilyen. Nem elkerülendő, hanem átölelendő. A félelem a létezés árnyoldala, amely emlékeztet a múlandóságra. És éppen ez a múlandóság teszi értékessé az életet. A félelem nem ellenség, hanem egy tükör, amely visszatükrözi a bennünk rejlő vágyat a teljességre, az örökkévalóságra. Ahelyett, hogy bezárkóznék a félelem kamrájába, inkább megpróbálom azt a fényt keresni, ami a Holdkő szilánkjaiban megtörik. A fényt, ami az életet ragyogóvá teszi, még a legsötétebb éjszakában is.