A Félelem Kék Jégvirágai

A félelem. Oly sokszor démonizáljuk, pedig talán épp a legmélyebb szeretetünk torz tükörképe. Félünk elveszíteni azt, ami számunkra a legdrágább. Mint a kék jégvirágok, melyek a téli ablakon ékeskednek, törékenyek és gyönyörűek, ugyanakkor a hideg bizonyítékai. Egy kislányt láttam ma a parkban. Szorongatta a plüssnyusziját, és mikor egy nagyobb fiú megpróbálta elvenni, nem ordított, nem ütött. Egyszerűen csak szorosan magához ölelte, és a kis teste remegni kezdett. Abban a remegésben ott volt az a kék jégvirág: a félelem a veszteségtől. De ott volt a szeretet is, a nyuszi iránt érzett mély ragaszkodás, ami erőt adott neki, hogy megvédje.

Néha elfelejtjük, hogy a félelem nem ellenség, hanem egy ősi ösztön, ami arra emlékeztet, hogy mi az, ami igazán számít. Ne próbáljuk eltaposni a kék jégvirágokat. Figyeljünk a suttogásukra, mert ők őrzik a szívünk legféltettebb titkait. Engedjük meg nekik, hogy létezzenek, de ne hagyjuk, hogy befagyasszák a lelkünket. Mert a szeretet tüzével a jégvirágok könnycseppekké olvadnak, és táplálják a bennünk szunnyadó tavaszt.