A Félelem Labradorit Színei

A félelem sokarcú. Hol sötét árnyként telepszik ránk, lebénítva minden mozdulatot, hol pedig épphogy csak felsejlik a tudatunk peremén, mint egy halvány, szürkés folt a távolban. De vajon mi rejlik e mögött a sokféleség mögött? Miért nem egyszerűen csak félünk, miért érezzük ennyi különböző formában?

Egy régi legenda szerint a Labradorit a Föld és az Ég határán született, amikor egy bátor harcos egy lándzsával átszúrta az Északi Fényt, és a szivárvány minden színe ebbe a kőbe fagyott. Épp ezért, ha a félelemmel nézünk szembe, érdemes a Labradorit színjátékára gondolni. Nem egyetlen, homogén massza az, ami megkötöz minket, hanem számtalan apró, egymástól különböző érzés, emlék, gondolat.

Tegnap egy idős asszonnyal beszélgettem a parkban. Mesélte, hogy gyerekkorában rettegett a sötéttől. De nem a szörnyektől, nem a betörőktől. Hanem attól a csendtől, ami a sötétséggel jött. A csendben hallotta a saját gondolatait, a saját félelmeit, és ez ijesztőbb volt, mint bármilyen külső veszély. Aztán megtanulta szeretni a csendet. Megtanulta meghallgatni a gondolatait anélkül, hogy ítélkezne felettük. És a félelem lassan elillant, ahogy a nap felkel a horizonton.

A Labradorit színei emlékeztetnek arra, hogy a félelem is ilyen. Nem kell elpusztítani, nem kell elnyomni. Elég, ha szembenézünk vele, és meglátjuk a benne rejlő sokféleséget. Meglátjuk a szivárványt a sötétben, a fényt a sötétségben. Mert a félelem nem az ellenségünk, hanem az egyik tanítónk. Segít megismerni önmagunkat, segít növekedni, segít megtalálni a bátorságot a szívünkben. És ha megtanuljuk a félelem nyelvét, talán még a Labradorit szépségét is megpillanthatjuk benne.