A Félelem Mentaillatú Kertje

Ma a félelem szelíd, mentaillatú kertjében jártam. Nem a sötét, fullasztó rengetegben, ahová oly sokszor tévedek, ahol a szorongás indái fojtogatnak, hanem egy apró, gondozott zugban. Egy helyen, ahol a bizonytalanság virágai halványzölden nyílnak, és nem mérgező bíborban. Észrevettem, hogy a félelemnek is van szépsége, ha nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam.

Egy régi kertész, bölcs tekintetű lélek, vezetett körbe. Megmutatta, hogyan ültessük el a félelmet a megfelelő helyre, hogyan adjunk neki teret anélkül, hogy az egész kertet ellepné. Azt mondta, a félelem a változás hírnöke, a növekedés előszobája. Ha elfogadjuk az illatát, meghalljuk a suttogását, akkor felkészülhetünk arra, ami jön, és nem bénít meg a váratlan.

Rájöttem, hogy eddig a félelem sötét oldalával harcoltam, ahelyett, hogy megértettem volna az üzenetét. Hogy a félelem nem feltétlenül a megsemmisülés előjele, hanem egy jelzés, hogy valami fontos dolog történik bennem, körülöttem. Egy lehetőség, hogy felkészüljek, hogy fejlődjek, hogy még erősebbé váljak.

Mostantól nem félek a félelemtől. Hanem figyelek rá, mintha egy kedves, bár kissé ijedt barát lenne. Meghallgatom, mit akar mondani, és hagyom, hogy vezessen, de nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam. A mentaillat pedig emlékeztet majd arra, hogy a félelem is lehet gyógyító, ha a megfelelő módon közelítünk hozzá.