A Félelem Obszidián Alagútjai

A félelem sötét obszidián alagutakat váj a lelkünkbe. Egyik pillanatról a másikra ott találjuk magunkat, a fény elől elzárva, a tompa lüktetésen kívül semmi nem jelzi a külvilág létezését. Egy idős asszony egyszer azt mondta nekem, hogy a félelem nem ellenség, csupán egy vészjelző. Nem elpusztítani kell, hanem meghallani a hangját. Mi az, amitől menekülünk? Mire nem merünk ránézni? Mi az igazság, ami elől az obszidián falak mögé húzódunk?

Én sokáig azt hittem, a sötétségben csak a szörnyek laknak. Pedig a valóság az, hogy az igazi szörnyek a meg nem élt lehetőségek, a ki nem mondott szavak, a fel nem vállalt énünk. Az alagútban nincs más dolgunk, csak lélegezni és emlékezni. Emlékezni arra a fényre, ami a bejáratnál ragyogott, és hinni abban, hogy a kijárat is létezik. Emlékezni arra, hogy a félelem nem az erőtlenség jele, hanem az erőé. Mert aki képes félni, az képes küzdeni is. A félelem alagútja nem egy zsákutca, hanem egy lehetőség. Egy lehetőség arra, hogy mélyebbre ássunk magunkban, hogy felfedezzük azokat a rejtett kincseket, amikre csak a sötétség fénye világít rá. És amikor végre elhagyjuk az alagutat, a fény sokkal ragyogóbb lesz, mint valaha. Mert most már tudjuk, mi az, amiért érdemes küzdeni.