A Félelem Obszidián Alagútjai

A félelem néha olyan, mint egy sötét, hűvös alagút. Obszidiánból van, sima és csillogó, de a fénye nem melegít, csak visszatükrözi a bizonytalanságunkat. Belépünk, mert valami elől menekülünk, vagy mert azt hisszük, ott találjuk meg a választ. Aztán ott találjuk magunkat a sötétben, a falak között visszhangzik a szívünk dobogása, és minden árnyék szörnyeteggé válik.

Én is jártam már ilyen alagutakban. Emlékszem, egyszer, amikor egy fontos döntés előtt álltam, olyan mélyre ástam magam a félelembe, hogy már azt hittem, sosem találok ki onnan. Azt hittem, ha elég sokáig elemzem a potenciális katasztrófákat, akkor elkerülhetem őket. De minél mélyebbre hatoltam az obszián sötétjébe, annál inkább éreztem, hogy elvesztem önmagam. A lélegzetem szaggatott lett, a látásom elhomályosodott, és már nem tudtam különbséget tenni a valóság és a fantáziám között.

Aztán egy pillanatra megálltam. Meghallottam egy halk suttogást odabent. Nem tudtam, honnan jön, de tudtam, hogy nem a félelem hangja. Ez a suttogás azt mondta: "Nézz fel." Nehezen, de engedelmeskedtem. És akkor megláttam.

Ahol az alagút teteje elvékonyodott, ott egy apró repedésen át beszűrődött egy vékony fénysugár. Alig volt nagyobb egy tűhegynél, de elég volt ahhoz, hogy emlékeztesselek a létezésére. Emlékeztetett arra, hogy a sötétség nem végleges, hogy mindig van fény, még ha csak egy apró szilánknyi is.

Akkor megértettem. Nem a félelem legyőzése a cél. Hanem a fény megtalálása a sötétben. A fény, ami mindig ott van, csak néha elfelejtjük, hol keressük. Most már tudom, hogy a félelem alagútjai nem örökre vannak. Csak átjárók. És hogy a túloldalon, a fényben, ott