A Félelem Obszidián Fekete Sziklái

A félelem... gyakran festjük sötét színekkel, a szorongás fullasztó árnyékaként, a rettegés bénító láncaiként. Pedig a félelem is hordozhat bölcsességet, éppúgy, mint a legfényesebb erényeink. Képzelj el egy hatalmas hegyvonulatot, amelynek csúcsai az égbe törnek. Ezek a csúcsok a félelmeink – a magánytól való rettegés, a kudarctól való iszony, a haláltól való borzongás. Mindegyik egy-egy obszidián szikla, éles és könyörtelen.

Egy fiatal vándor elindult e hegyek közé. Nem azért, hogy legyőzze a félelmet, hanem, hogy megértse azt. Ahogy egyre feljebb kapaszkodott, érezte, ahogy a félelem egyre erősebben markolja a szívét. De ahelyett, hogy harcolt volna ellene, leült az egyik obszidián szikla tövében, és figyelni kezdett.

Azt vette észre, hogy a sziklák nem csak sötétek és élesek, hanem tükrözik is a fényt. A napfelkeltekor a sziklák bíborvörösen izzottak, a holdfényben pedig ezüstösen csillogtak. És a sziklák visszatükrözték a vándor saját arcát is – a félelmet, a szorongást, de a reményt és a bátorságot is.

A vándor rájött, hogy a félelem nem egy legyőzendő ellenség, hanem egy útmutató. A félelem megmutatja, hol vannak a határaink, hol kell erősebbnek lennünk, hol kell jobban figyelnünk. A félelem nem a sötétség, hanem a sötétségben ragyogó fény tükröződése. A félelem nem a halál, hanem az élet iránti vágy éles sziklája. A félelem emlékeztet minket, hogy élünk.