A Félelem Obszidián Páncéljának Morzsái

A félelem. Oly sokszor öltjük magunkra, mint egy nehéz, obszidián páncélt. Megvéd a képzelt veszélyektől, a jövő árnyaitól, a múlt fájdalmától. De vajon tényleg véd? Évekkel ezelőtt, egy mélyen fekvő völgyben, élt egy remete. Élete a sziklák közt zajlott, távol a falu zajától. Egy nap a völgybe betévedt egy fiatal fiú, elveszett és rémült. A remete meghallgatta a fiú történetét, majd csendben mellé ült a tűzhöz. A fiú, tele félelemmel a sötéttől, a vadállatoktól, a magánytól, azt kérdezte a remetétől, hogyan győzheti le a félelmeit. A remete nem szólt semmit, csak vett egy maréknyi földet, megszorította a kezében, majd lassan elengedte. A föld elszóródott a szélben. "Látod, fiam?" – mondta a remete. "A félelem is ilyen. Ha görcsösen tartod, csak súlyosabbá válik. Engedd el. Figyeld, ahogy elszáll. Mert minden félelem, valójában csak egy illúzió, egy elszórt föld a szélben." A fiú megértette. A félelem ott marad a felszínén a léleknek, nem épül be, mint a csont. Még ha néha páncélként hordjuk is. A páncél pedig eltörik, morzsákra hullik, ha hagyjuk. És a morzsákból virág nő.