A Félelem Opál Szürkülete

A félelem... nem ellenség. Sokkal inkább egy túlaggódó barát, aki kétségbeesetten próbál óvni a láthatatlan veszélyektől. Képzelj el egy ősrégi, opálkövekkel kirakott szürkületet. A horizonton épp elmerül a nap, s ahogy a fények megtörnek a kövek felületén, furcsa árnyak születnek. Ezek az árnyak a félelmeink. Nem valóságosak, csupán a fény hiányának termékei.

A félelem olykor szükséges. Jelzi, ha veszély leselkedik ránk, éberségre int. De mi van akkor, ha a szürkület sosem múlik el? Mi van, ha az opálkövek sosem engedik el a nap utolsó sugarait? Akkor a félelem eltorzul, elfojt, megbénít.

Észrevettem, hogy a legtöbb félelmem a jövőben gyökerezik. Egy elképzelt jövőben, mely tele van buktatókkal és csalódásokkal. De a jövő még nincs megírva. Csak a jelen pillanat létezik. S ebben a pillanatban dönthetek úgy, hogy nem az árnyakat nézem, hanem felkutatom a fényt.

A félelem opál szürkületében is ott van a lehetőség, hogy gyertyát gyújtsak. A gyertya pedig a tudatosság. A tudatosság arra, hogy a félelem csupán egy érzés, mely múlandó, mint a naplemente. Nem kell belekapaszkodnom, nem kell azonosulnom vele. Elengedhetem, s hagyhatom, hogy a fény visszatérjen.